- Janie! Janie! Ébredj
kincsem!
Egyre hangosabban
visszhangzott a fejemben a szólongatás. Aztán néhány másodperccel később
napfény borította be az egész testemet. Bár kellemes nyári meleg áradt
odakintről, túl korán volt még ahhoz, hogy el akarjam hagyni a kényelmes, puha
ágyamat. Így a fejemre húztam a takarót, kifejezve nemtetszésemet, amiért
megzavarták az álmaimat.
- Ugyan már, prücsök!
Csodaszép napunk van, kelj fel!
- Apa! Ez az utolsó hétvége
a nyári szünetből. Mégis miért kellene ilyen korán kelnem? – nyöszörögtem.
- Janie, Janie, Janie! –
szinte láttam magam előtt, ahogy a fejét csóválja, bár a szemem csukva volt. –
Már megint elfelejtetted a születésnapodat.
A születésnap szóra
kipattantak a szemeim. Valóban, teljesen kiment a fejemből. Annyira
koncentráltam, hogy minden tökéletesen össze legyen készítve hétfőre, hogy
eszembe sem jutott az ünneplés.
Túl sok dolog változott az
elmúlt hetekben. Apa munkája miatt New Yorkba költöztünk egy vidéki
kisvárosból, ami teljesen szokatlan volt számomra. Az új hely miatt új iskola
is várt rám, és nagyon izgultam. A régi helyet nem volt nehéz otthagyni, hiszen
még csak a második osztályt kezdtem. De féltem, hogy nem sikerül majd a
beilleszkedés. Ezért is aggódtam a hétfői naptól, és igyekeztem felkészülni az
új kihívásokra.
- Lesz csokitorta is? –
kérdeztem csillogó szemekkel.
- Nem is tudom. Csak azoknak
jár torta, akik időben elkészülnek – tettetett gondolkodást, én pedig
észvesztve rohantam a mosdóba arcot és fogat mosni, hogy aztán csinos ruhába
bújhassak.
- Kész vagyok – szökdeltem
lelkesen a bejárati ajtóhoz, és vártam, hogy elinduljunk a nekem szervezett
gyerekzsúrra.
Fülsiketítően
hangosan szólt az éjjeliszekrényemen a telefonom hangszórójából a reggeli
ébresztő. Már jól begyakorolt mozdulattal, anélkül, hogy kinyitottam volna a
szemem vagy komolyabb erőfeszítést tettem volna azért, hogy a felsőtestem
felemelkedjen a matracról, kikapcsoltam, majd a fejemre húztam a takarót, és
befordultam a fal felé.
-
Jane Elizabeth Price! Születésnapod van vagy sem, nem engedem, hogy az első
tanítási nap elkéss! – nyitott be anya pár pillanatra a szobámba, hogy rendre
utasítson.
Születésnap. Vajon miért
álmodtam arról a napról, amikor a nyolcat töltöttem? Talán azért, mert az volt
az utolsó közös ünneplés apával? Már tíz év is eltelt azóta, mégis elevenen élt
bennem a kép. Aznap csak ketten ünnepeltünk, nem szervezett nekem gyerekzsúrt,
mint a korábbi években. De nem vettem a szívemre, mert imádtam minden vele
kettesben töltött percet. Anya éjszakás műszakból hullafáradtan ért haza
reggel, a bátyám pedig azon a hétvégén már be is költözött a kollégiumba. Így
magunkra maradtunk. Csokitortát is kaptam és elvitt a vidámparkba. Csak évekkel
később fogtam fel, hogy így próbálta saját magával elhitetni, hogy jó apa.
Próbált örömet okozni nekem, hogy később ne gondoljam szörnyű alaknak azért,
amit tenni tervezett – és végül meg is tett. De képtelen voltam megbocsátani
neki. Elhagyta anyát és minket is. Egy másik nő miatt…
-
Hé, Törpilla! Milyen érzés nagykorúnak lenni? – nyitott be a szobámba Andy, a
bátyám.
-
Nem tudsz kopogni? – förmedtem rá, persze nem komolyan, és nem is vette a
szívére. Próbáltam lenyelni a könnyeimet, amiket az emlék vágta seb hozott elő,
de késő volt.
-
Ó, Hugi! Mi a baj? – jött oda rögtön, leült az ágy szélére, átkarolt, én pedig
akkor már nem is próbáltam visszafojtani a feltörni vágyó zokogásomat.
-
Az utolsó apával töltött születésnapomról álmodtam. És nem tudom, miért van még
mindig ilyen hatással rám ez az egész. Tisztában vagyok vele, hogy már rég nem
kellene foglalkoztatnia, hogy cserben hagyott minket. Mégis, ha olykor eszembe
jut, ez történik – vallottam be sírva.
-
Ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad! Nem érdemeli meg, hogy hiányát érezd. Itt
vagyok neked én és anya. Meg Amy is. Ránk mindig számíthatsz, és szeretünk!
Nehogy miatta ne legyen boldog a tizennyolcadik születésnapod! – Egy
könnycseppet törölt le az arcomról aztán puszit nyomott a homlokomra. – Tessék
– vett elő a zsebéből egy apró csomagot -, hátha ettől jobb kedved lesz.
Óvatosan
leszedtem a rózsaszín szalagot, majd az ékszeresdobozt a csomagolópapírtól is
megszabadítottam. A doboz egy nyakláncot rejtett rajta egy ovális medállal,
aminek a tetejére egy tulipán volt gravírozva. Felpattintottam a medált. Egy közös
képet rejtett, amin én Andy és anya voltunk a legutóbbi nyaralásunkon.
Akaratlanul is elmosolyodtam, hiszen bátyám rá jellemző módon direkt a
legkompromittálóbb képet választotta, hogy véletlenül se legyen tökéletes az
összkép. Egy gyönyörű medál benne egy elfuserált képpel. Pont tüsszentettem a
kép készülésekor, így anya kissé aggódva néz rám, Andy pedig alig bírja
visszatartani a nevetést. Nincs tökéletes beállás vagy műmosoly egyikőnknél
sem, viszont kétség kívül az egyik legőszintébb közös képünk.
-
Köszönöm! – néztem rá hálásan, és a nyakába borultam. – Segítesz? – kérdeztem,
miközben átnyújtottam neki a láncot, aztán hátat fordítottam neki, és oldalra
fésültem kezemmel hosszú szőke hajamat. Bátyám ügyesen be is csatolta, én pedig
még egy utolsó puszit nyomtam az arcára mielőtt birtokba vettem volna a
fürdőszobát.
Viszonylag
hamar elkészültem, soha nem is töltöttem órákat a tükör előtt reggelente. Amint
felvettem az egyik kedvenc nyári ruhámat, és a vállamra kaptam a már előző nap
bepakolt táskámat, lesétáltam a konyhába és még indulás előtt elvettem a
konyhapulton heverő gyümölcskosárból egy almát és egy banánt. Tökéletes
időzítés volt, pont akkor nyitottam ki a bejárati ajtónkat indulásra készen,
amikor a legjobb barátnőm éppen megnyomta volna a csengőt.
-
Boldog születésnapot! – ugrott a nyakamba Amy.
-
Amy… - próbáltam levegőhöz jutni, miközben természetesen visszaöleltem –
Szeretlek, de kérlek, ne ölj meg! – Kérésemre persze még ennél is szorosabban
magához vont, mielőtt tényleg elengedett volna.
-
Nos, reggel kényelmesen megkávéztam, szóval, ha nagyon szeretnél, sétálhatunk
is a suliba a tömegközlekedés helyett – ajánlotta fel készségesen, amit én el
is fogadtam. Persze kényelmesebb lenne metróval utazni néhány megállót, de
gyalog is legfeljebb húsz-huszonöt perc sétára található a lakásunktól a
gimnázium, ahová járunk. És ha csak nincs szükséghelyzet, igyekszem gyalog,
esetleg biciklivel megoldani a közlekedést. – Mit szólnál hozzá, ha tanítás
után beülnénk valahová megünnepelni ezt a nagy napot? – kérdezte Amy lelkesen.
-
Remélem süteményre és kólára gondoltál, nem pedig alkoholra.
-
Ami azt illeti, én egy bárba ültem volna be legszívesebben, de ez a te
születésnapod, szóval bármit kívánhatsz – mosolygott.
-
Tudod mit? – bátorodtam fel hirtelen – Legyen a bár!
-
Ki vagy te, és mit csináltál a barátnőmmel? – húzta össze a szemeit gyanúsan
méregetve engem, mire csak a szememet forgattam.
-
Ez nem jelenti azt, hogy berúgni szeretnék. De szívesen megiszok egy koktélt
vagy ilyesmi. Elvégre szülinapom van, nem? – Saját magamon is meglepődtem,
hiszen soha nem voltam az az éjszaka kicsapongó, szórakozóhelyre vagy bárokba
járó típus. Amynek néha sikerült kirángatnia a szobám rejtekéből, és elvinni
egy-egy buliba, de összességében, ha egy kicsit is többet ittam – ami nálam
kimerült három-négy kör rövid italnál -, mindig szörnyen éreztem magamat utána.
Olykor hánytam is.
-
Berúgni én sem akarnék, hiszen holnap is ugyanúgy tanítás van. De attól még az
ember érezheti magát jól, főleg, ha van mit ünnepelni.
-
Egyébként tudod, hogy nekem nem jelent olyan sokat a születésnapom. Ugyanolyan
nap, mint a többi. Őszintén, belegondoltál már abba, hogy tulajdonképpen azt
ünneplik ilyenkor évről évre az emberek, hogy egyre közelebb vannak a halálhoz?
– érdeklődtem, és láttam, hogy Amy erősen elgondolkozik.
-
Hűha! Ez megint egy beteg, de egyben zseniális gondolat. Tipikus Jane – nézett rám
elismerően. – Viszont nem. Soha nem jutna ilyen az eszembe. Talán ha már
hármassal vagy négyessel kezdődik az éveim száma, akkor elkezdek ezen aggódni,
de tinédzser vagyok. Egyelőre élvezem az életet.
Közben
megérkeztünk az iskola bejáratához. Nagy volt a nyüzsgés, mindenki kisebb
csoportokba tömörülve számolt be a másiknak a legjobb nyári élményeiről.
Néhányan magányosan ücsörögtek egy-egy padon és könyvet olvastak, vagy a
mobiltelefonjukat bámulták. Az elsősök nagy része még bizonytalanul mozgott az
épületben, és próbálták megtalálni a helyüket. Mi ketten Amyvel már rutinosan
vettük az irányt a földszinti folyosó végén található terem felé. Az
osztálytársaink nagy része még valahol az udvaron bandázhatott, csak néhányan
ültek unottan a tanteremben, és csak egy köszönés erejéig emelték fel a
fejüket, amikor beléptünk, hogy aztán újra elvesszen ki-ki a saját
gondolatában. Leültünk a helyünkre a teremnek körülbelül pont a közepén. Egy
pillantást vetettem a karórámra, ami kilencet mutatott, és szinte pontosan
ezzel egyidőben meg is szólalt a csengő. A társaság hiányzó része szinte egy
emberként vonult be a helyiségbe, és mögöttük szorosan már érkezett is Ms.
Shelley, az osztályfőnökünk.
Nem
volt egy túl eseménydús nap. Kaptunk néhány információt a közelgő iskolai
eseményekkel kapcsolatban, el kellett osztani magunk között az osztályra
vonatkozó közösségi munkákat, kiosztották a tankönyveinket, és megkaptuk az
órarendünket is – benne a már választott fakultatív tárgyakkal. Erre voltam a
legkíváncsibb, hiszen tudtam, hogy az osztályból rajtam kívül egy ember
választotta még a biológiát, és féltem, hogy érdeklődés híján nem lesz
lehetőségem az iskolai keretek közötti tanulására. De szerencsére elindult, ami
azt jelentette, hogy másnap már ezzel indíthattam a napot, aminek rendkívül
örültem.
-
Még csak most kezdem felfogni, hogy végzősök lettünk – szólalt meg Amy a
hazafelé tartó úton. – Amikor Ms. Shelley az érettségiről beszélt.
Bepánikoltam.
-
Még csak most kezdődött el a tanév. Rengeteg időd lesz tanulni – biztattam.
-
Nem is feltétlenül a vizsga rémisztett meg. Bár tény, hogy én nem vagyok olyan
éltanuló, mint te, de nekem nincsenek is olyan nagyratörő céljaim sem. Viszont,
amint véget ér a tanév, lesz még egy utolsó nyári szünetünk együtt, aztán ki
tudja melyikünket hová sodorja az élet, és mikor láthatlak újra, akár napi
szinten. Mondjuk, ehhez nagyban hozzájárul, hogy nekem egyelőre fogalmam sincs,
hogy merre induljak, ellenben veled. De nem tartom valószínűnek, hogy ugyanoda
járnánk egyetemre.
-
Ez azért még tényleg egy év, egyelőre ne búcsúzz tőlem – nevettem el magam. –
Ráadásul tudod, hogy örökké te leszel a legjobb barátnőm, bárhová is megyünk.
-
Ezt majd azután mondd, kérlek, miután eltöltöttél egy-két hónapot az egyetemen,
és tényleg nem felejtesz el – tettetett sértődöttséget.
-
Olyan vagy, mint egy nagy gyerek – forgattam a szemem, aztán megöleltem, hogy
érezze a szeretetem. – Egyébként alma, vagy banán? – tértem át máris egy
semlegesebb témára, miközben elővettem a táskámból a reggel belesüllyesztett
gyümölcsöket.
-
Banán – csillant fel a szeme, majd rögtön ki is kapta a kezemből, és enni
kezdett. A sétaút hátralévő része így csendben telt, amíg elfogyasztottuk a
tízórainkat.
-
Lezuhanyzom, átöltözöm, aztán indulhatunk ünnepelni – ajánlottam fel miután
hazaértünk.
-
Igazából az lenne az igazi, ha este mennénk – felelte barátnőm. – Még akkor is,
ha nem akarunk lerészegedni. Ezeken a helyeken úgyis csak később van élet, vagy
este nyitnak ki.
-
Akkor van valami egyéb ötleted? – kérdeztem.
-
Fontolóra veszem azt a kóla és süti kombinációt.
Húsz
perccel később már indulásra kész voltam, és kellemesebben is éreztem magam az
átizzadt ruhadarabok nélkül. Felajánlottam Amynek is a zuhanyzás lehetőségét,
de ő negyedannyira sem izzadós, mint én, így ő még nem érezte magát kellemetlenül.
Úgyhogy útnak indultunk. Ezúttal nem úsztam meg a tömegközlekedést, mert jóval
többet kellett menni, mint néhány utca. Beültünk az egyik kedvenc
cukrászdánkba, ahol kértem egy szelet citromtortát, barátnőm pedig tiramisut.
-
Egyébként beregisztráltam egy társkeresőre – újságolta.
-
Mikor?
-
Tegnap este. De egyelőre csak idióták írnak – húzta el a száját.
-
Ennek a fajta ismerkedési módnak megvan a hátulütője – tettem hozzá, habár
nekem nem volt személyes tapasztalatom. Ami azt illeti egyetlen hosszabb
kapcsolatom volt életem során, de akkor még a gimis éveink elején jártunk, és
nem fordult igazán komolyra. Aztán
tizenegyedik vége felé jöttem össze Kyle-lal, de nála hamar kiderült, hogy
nincs minden rendben. Türelmetlen volt, és siettette a dolgot, de erre még nem
voltam felkészülve. Egyik éjszaka bepróbálkozott, erőszakos volt, és alig
tudtam elmenekülni tőle. Azonnal szakítottam. Ő viszont rettenetesen rosszul
viselte a visszautasítást, és elkezdett üzenetekkel bombázni – amíg le nem
tiltottam. Igyekeztem a gimiben is elkerülni őt – ami sajnos azért nehéz
feladat, mert osztálytársak vagyunk. De aznap reggel próbáltam kerülni vele a
szemkontaktust, és minél hamarabb eltűnni a tájékoztatás végeztével – ami sikerült
is. De ettől még görcsbe rándult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy a másnap is
egy hasonló megúszásra épül. És lehet, hogy nem csupán az elkövetkező hetek,
vagy hónapok, hanem az egész tanév.
Persze csak túlgondolom.
Paranoiás vagyok. Már rég talált magának valakit, aki készségesen ledobja neki
a bugyiját, és már eszébe sem jutok. Felesleges ezen stresszelnem.
-
Minden rendben? – nézett rám Amy aggódva, és akkor vettem észre, hogy
szaporábban veszem a levegőt, mint egyébként, és verejtékezem.
-
Csak eszembe jutott Kyle, és egyszerűen félek. Nem akarok találkozni vele –
vallottam be.
-
Nyugodj meg! Az iskolában nem tehet veled semmit. Ahogy otthon sem. Más helyen
pedig nem tartom valószínűnek, hogy összefuttok. Elég nagy a város.
-
Tudom, és igazad van. Túlaggódom – próbáltam elhitetni leginkább saját
magammal, és elfogyasztottam a maradék süteményt a tányéromról.
-
Fizetek neked még egy fagyit is, azt hiszem, rád fér – vetette fel az ötletet
Amy, így néhány perccel később még két hatalmas fagyikehely társaságában ültünk
vissza a helyünkre.
-
Azért ha találsz valami Don Juant, mindenképp számolj be róla! – nevettem.
-
Soha nem hagynálak ki a részletekből – kacsintott.
-
Jó, azért minden részlet nem érdekel – tiltakoztam.
A
cukrászdában eltöltöttünk az evéssel és beszélgetéssel annyi időt, hogy nyugodt
szívvel célba vehettünk egy szórakozóhelyet is. Az egyik olyan bárba mentünk,
ami Amynek mondhatni törzshelye volt – hiszen ő velem ellentétben minden
hétvégén eljárt bulizni néhány másik barátnőjével, vagy megesett, hogy egyedül.
Leültünk a bárpulthoz és kikértünk egy-egy italt. Barátnőm vodkát kért – ami máris
ellentmondott annak a kijelentésének, hogy tisztában van vele, hogy másnap
tanítás, és nem szeretne berúgni -, én viszont maradtam egy egyszerű koktélnál
és Pina Coladat választottam.
Annak
ellenére, hogy érkezésünkkor még csak alig néhány perce nyitott ki a hely, elég
sokan voltak. A zene harsogott, a legtöbben táncoltak, páran pedig ott ültek
mellettünk a pultnál. Kitöltötték az italainkat, mi pedig szépen lassan
elfogyasztottuk őket. Legalábbis én a szívószálon keresztül lassan kortyoltam
az édes italomat, barátnőm viszont viszonylag hamar lehúzta a sajátját.
-
Megyünk táncolni? – kérdezte lelkesen.
-
Miért ne? – vontam meg a vállam, és hagytam, hogy a parkettre húzzon. Addig
egyáltalán nem éreztem magamat kellemetlenül, amíg nem egyedül voltam a
tömegben. Nem voltam profi táncos, de el tudtam engedni magam, tudván, hogy Amy
ott van velem. Úgyhogy ahogy szólt a zene, ritmusra ráztuk magunkat a szám
végéig. Aztán barátnőm kért magának egy újabb kört, én pedig addig kimentem a
mosdóba. Amint elvégeztem a dolgomat, és egy kicsit rendbe tettem a hajamat,
kiléptem a helyiségből. Azonban odakint nemkívánatos személybe botlottam. Kyle
állt ott, és cseppet sem tűnt józannak.
-
Gyere, cica! – beszélt kissé öntudatlanul, majd megragadta a karomat, és maga
után húzott. Túl naiv voltam, és nem gondoltam, hogy ilyen állapotban ártalmas
lehet. És nem is szerettem volna patáliát csapni. Azt hittem higgadtan is meg
tudom neki mondani, hogy szálljon le rólam. Így hagytam, hogy egy nyugodtabb
helyre vezessen. Ami viszont ezután történt, arra igazán nem voltam
felkészülve. Annak ellenére sem, hogy egyszer már megjártam vele kapcsolatban…
Amint
egy csendesebb helyre értünk, ő azonnal a falhoz nyomott, és ajkaival lecsapott
az enyémekre. Alkoholos szájíze nem esett jól, de volt egy ennél sokkal
aggasztóbb tényező is. Például, hogy a keze tévúton járt. Durván megmarkolta a
mellem, és hasonló stílusban falta ajkaimat. Próbáltam eltolni magamtól, de
ekkor csak még erősebben a falhoz nyomott. Mire végig gondolhattam volna, hogyan
meneküljek el a helyzetből, elkezdte csókolgatni a nyakamat.
-
Eressz el! – kiabáltam, és próbáltam kiszabadulni a szorításából, de nem
sikerült. Már kezdtem azt hinni, hogy nincs kiút, amikor egy ismerős hang
megzavarta a ténykedését. Egy hang, amely már nem először mentett meg engem.
Egy hang, aminek a csengése megmagyarázhatatlan okból olyan kellemes érzéssel
töltött el engem…
